Túlaggódó anyák?

Családi tanácsadóként, nem egyszer találkozom családanyákkal, akik szemlesütve mesélik el szégyenletes gondolataikat, amelyekről maguk is nehezen tudnak számot adni. Nem értik, hogy miért gondolnak oly gyakran arra, hogy valami baj érheti gyermeküket, amikor ők elővigyázatosak, és ráadásul mielőtt anyukák lettek volna, nem voltak igazán aggódósak. Nem értik, hogyan gondolhatják azt, hogy véletlenül vagy szánt szándékkal fájdalmat tudnának okozni gyermeküknek: magára tudnák őt hagyni, bántani tudnák, amikor ezek a gondolatok gyökeresen ellenkeznek azzal az érzéssel, amit a nap nagy részében éreznek, illetve amit elképzeltek, hogy majd érezni fognak, ha kisbabájuk születik.

Érzéseiket nem csak szakemberként, de anyukaként is nagyon megértem, hiszen ezek a gondolatok számomra sem ismeretlenek. Nekem is sok gyötrelmet okozott első kislányom Julcsa születése után, az első hónapok rossz gondolatainak elviselése. A kislányom születésekor még a negyedik emeleten laktunk, és én rendszerint féltem kint altatni őt az erkélyen, mert lelki szemeim előtt láttam, ahogy leszakad az erkély és elnyeli őt a mély. Az első hónapokban a közlekedés is nehézséget okozott. Féltettem testi épségünket minden egyes átkelésnél vagy autóba szállás alkalmával. Hiába szereltük be a legkorszerűbb babaülést az autónkba, én legszívesebben bukósisakot adtam volna rá, nehogy megsérüljön a pici feje. Aztán az első három hónap elteltével rendeződtek a gondolataim, és éppen úgy, ahogy jöttek elmúltak. Szerencsére a második, majd harmadik gyermekem születése után már nem is jelentkeztek újra.

Úgy látszik, megértem az anyaságra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.