Pont mint az anyám

„Úristen pont úgy csinálom, mint az anyám, pedig megfogadtam, hogy sosem leszek olyan”

Ez az egyik leggyakoribb mondat, amivel terápiás munkám során találkozom. Például akivel gyermekkorában durván, hatalmaskodóan, hidegen bántak az általában azt szokta megfogadni, hogy ő sosem tesz ilyet – sosem emel kezet a gyermekére, sokat foglalkozik vele, és sosem fog hatalmaskodni felette. Ez szerintem nagyon is méltányolható dolog, hiszen az ember a legjobbat akarja a gyerekének. A rossz példa akár hasznos is lehet. Legalábbis abban a tekintetben, hogy az ember eldöntheti, mi az, amit biztosan NEM akar tenni gyermekével, hogyan NEM akarja őt nevelni.

Azonban a szülői példa gyökeres ellentéte még nem jelent igazi változást. Amíg csak valami ellen cselekszünk, addig ugyanabból a rossz dologból indulunk ki, mint ami velünk történt. A szülő ilyen esetben még mindig saját fájdalmas múltjával van kapcsolatban, annak hatására cselekszik – nem pedig a gyerek szükségleteinek megfelelően. Ilyenkor fennáll a veszélye, hogy nem jön létre igaz kapcsolat a szülő és a gyerek között. Volt olyan páciensem, aki nagyon fájlalta, hogy nem tanították zenére a szülei, pedig ő nagy tehetséget és kedvet érzett hozzá. Ezért, amikor ő anyuka lett, a kisfiát már 3 évesen zongorára íratta, aki ezt nem annyira méltányolta. Ő egy eleve kisfiú volt, az óvodába gyakran verekedett, és nehéz volt lekötni a figyelmét. Szülei úgy gondolták, biztos hiperaktív. Aztán belátták, hogy a kisfiú nem annyira köti le a zene, sokkal inkább a foci, a küzdősportok. Így aztán a javaslatomra beíratták karatézni, és hétvégén sokat szaladgáltak, fociztak vele. Az anyuka pedig beiratkozott felnőtt fejjel egy zongoratanárhoz.

Például azok, akik hatalmaskodó, agresszív szülő mellett nőttek fel, gyakran megfogadják, hogy sohasem fognak kiabálni a gyerekükkel – és ehhez tűzön-vízen keresztül ragaszkodnak. Csakhogy a gyereknevelés során néha igenis muszáj éreztetni a szülői tekintélyt. Azok a szülők, akik leragadnak saját múltjukban, sokszor képtelenné válnak a fegyelmezésre, a szülői „hatalom” gyakorlására. Ami pedig életfontosságú egy gyermek életében.

A terápia során a szülőnek szembe kell néznie a saját múltjával, meg kell értenie a szülei motivációit. Azt, hogy miért bántak vele úgy, ahogy. Azt, hogy az nem az hibája volt, hanem a szüleié, akkor is, ha nem direkt csinálták, mert mondjuk őket is bántották, vagy állami gondozásban nőttek fel, vagy bármi. Nyugodtan lehet haragudni is rájuk, amiért csúnyán bántak vele. Igenis megsajnálhatja azt a kisgyereket aki ő volt, akivel érdemtelenül, nagyon csúnyán bántak. Nem egyszer mondják a testileg-lelkileg bántalmazott ex-gyerekek, ma szülők, hogy „olyan rossz gyerek voltam, megérdemeltem, hogy anyám szíjjal vert” Mikor azonban megkérdezem tőlük, hogy mégis mit csináltak, akkor rendszerint nem tudják felidézni azt a szörnyűséges bűntettet, amit elkövettek. Hát szerintem egy gyerek sem érdemli ezt meg. Azáltal, hogy megértem, hogy miért csinálta ezt velem az anyu, vagy az apu, lehetőségem van eldönteni, hogy mit kezdek ezzel az érzéssel. Megbocsájtok, nem bocsájtok meg. Persze ez nagyon nehéz út, De egy biztos a helyére kerül az érzés, és nem viszem át a gyerekkel lévő kapcsolatomba.

Kérdések az olvasóhoz:
− Te, hogy emlékszel vissza a gyermekkorodra
− mennyit foglalkoztak veled a szüleid
− mit szerettél anyukádban
− mit szerettél apukádban
− mit szeretnél másképp csinálni
− mit szeretnél ugyanúgy csinálni
− haragszol valamiért a szüleidre
− megbocsájtottál igazán

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.