Londonban babakocsival 3.

A megbeszélt időpontban barátnőm rokona várt a metróállomáson, aki volt olyan kedves, hogy itt tartózkodásunk idejére felajánlotta a szobáját. A szállást még otthonról intéztünk, különös tekintettel arra, hogy szerény költségvetésünk nem sok mozgásteret engedett a hajlékunk kiválasztására, nagyon örültem a felajánlott lehetőségnek. Habár szállásadónk jelezte, hogy nem túl tapasztalt a gyerekek vendéglátásában, de gondoltam, mi jól bírjuk a gyűrődést, több éve sátorozunk a gyerekekkel. Azonban, amikor megláttam a környéket, a sikátort, ahonnan egy szűk tyúklépcső vezetett a bejáratig, majd onnan még a 3.-ra kellett felkommandóznunk, a bőröndökkel és a babakocsival a szobáig, már nem túl sok jóra számítottam. Mint utóbb kiderült a szobában már egy jó ideje nem is újdonsült ismerősünk lakott, így nem is tudta, hogy milyen tárgyak várnak majd ott. Hát, khm. Nem vagyok túl prűd, de különösen gyermekeim társaságában nehezen tudok azonosulni a rendőr tangás jelmezekkel… Az már csak hab volt a tortán, hogy a szoba olyan koszos volt, hogy leginkább csak egy alapos fertőtlenítés után nyúltam volna hozzá bármihez is… Az ablakot nem lehetett kinyitni, de nem is baj, mert az ablak alatt egy 3 sávos út futott, tömve 2 emeletes buszokkal. Az ágyhoz nem volt ágynemű, és a wc az alagsorban volt. A lakótársak sem voltak túl bizalomgerjesztőek, szóval viszonylag hamar meghoztam a döntést: itt biztos nem maradunk éjszakára. Udvariasan megköszöntem a lehetőséget, és igyekeztem új átmeneti lakhely után nézni. Igen ám, de nem túl egyszerű két gyerekkel egy idegen városban szállást találni, különösen, ha az embernek szűkösek az anyagi keretei. Költőpénzünk egy tömegszállásra lett volna elég, vagy maximum pár éjszakára. Kétségbeesetten kezdtem böngészni a magánszállásokat, amiket viszonylag tűrhető áron adnak ki helyi lakosok. Sajnos mindegyik foglalt volt. És akkor felhívtam Emesét, a 15 éve nem látott régi évfolyamtársamat, akivel még otthonról megbeszéltem, hogyha kint leszek összefutunk. Hát ez az összefutás olyan jól sikerült, hogy már este nála aludtunk… Nem tudom mikor örültem utoljára ennyire rég nem látott ismerősnek. Helyzetünket súlyosbította, hogy a hátizsák, ami induláskor jó szolgálatot tett, időközben elszakadt. Így a cuccainkat egy Lidl-ös zacskóba kellett átpakolnunk. Erre mondják, hogy “hopeless”, vagyis reménytelen helyzet. Nem csoda, hogy egy hajléktalan bácsi, tört angolsággal megkérdezte tőlem, hogy beszélek-e bolgárul. Jelzem, ekkor már 15 órája úton voltunk. Boriska ájultan aludt a babakocsiban, Julcusnál eltört a mécses. És akkor megérkezett Emese! Aki semmit sem változott az elmúlt 15 évben. A jelek szerint én sem, mert 15 éve pont ilyen helyzetekbe tudtam keveredni. Nem éppen így terveztem a találkozást, de hát ugye; ember tervez, Isten végez. Emese kicsit szabadkozott, hogy szívesen lát, de mivel egyedül él, nem túl nagy a lakása. A lakás valóban nem volt nagy, de annál otthonosabb. Mint 3 nyuszi összebújva tértünk nyugovóra. Minden jó, ha vége jó, estére gazdagabbak lettünk egy régi/új baráttal.
Folyt.köv.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.