“Anyu, és ugye te is meghalsz, és én is meghalok egyszer?”

Anyu, és ugye te is meghalsz, és én is meghalok egyszer? – szegezte nekem az akkor négyéves fiam a kérdést a kocsi hátsó üléséről egy szerda délután, amint gyanútlanul haladtunk hazafelé az oviból egy fárasztó nap után.

Természetes, hogy összeszorul szívünk egy ilyen kérdés hallatán, és hebegve-habogva keressük a választ. Szeretnénk megnyugtatni őt, hogy sokáig tart még az életünk, és hogy nem kell ilyenekre gondolnia.

De vajon valóban meg kell-e nyugtatni a gyerekeket, hogy nem kell attól félnie, hogy meghal, vajon mi saját magunk megtudjuk-e nyugtatni magunk, vagy mi is félünk, tartunk a haláltól.

Sokszor a mi szüleink sem készítettek fel minket eléggé minderre, ezért mi magunk is talán jobban félünk mindettől, és a saját félelmünk a mulandóságtól, saját szorongásunk gátol meg abban, hogy a gyermekünkkel erről őszintén, megértően tudjunk beszélni.

Ne tagadjuk a gyerekek szorongását, félelmét! Én nem igazán ismerek olyan embert, aki ne szeretne élni, aki szívesen gondolna a halálra, csak olyat, aki eléggé bölcs ahhoz, hogy a halálfélelmét az élet szeretetébe oltsa. Éppen azért igyekszik úgy élni mindennapjait, mintha az lenne az utolsó. Saját és szerettei szükségleteit is úgy tartja szem előtt, hogy ne tegye el holnapra, holnaputánra, vagy a „majd egyszer megteszem kategóriájába” azokat. Pontosan tudja, tisztában van vele: az élet mulandó. És bár az elejét ismerjük, azt tudjuk, hogy mikor van a születésnapunk, de a halálunk napját – hál’ Istennek – senki nem tudja.

Ahhoz, hogy a gyerekünknek őszintén, nyíltan, saját félelmünket felvállalva tudjunk beszélni a halálról, el kell gondolkoznunk a saját viszonyunkról a mulandósággal. És azzal, hogy mi mit teszünk azért, hogy értékessé tegyük a saját életünket.

Én azt szoktam mondani a gyerekeknek – sajátjaimnak, barátaim gyerekének – (többségük már három év feletti, és élénken érdeklődnek az elmúlás iránt), hogy: bizony-bizony, egyszer én is meg fogok halni, mindenki meg fog halni, mert mindenki, aki él, az meg is hal. De én annyira szeretek élni, és őket is annyira szeretem, hogy egyáltalán nem szeretnék meghalni. Vigyázok is magamra ezért, hogy nagyon sokáig szerethessem őket, és remélem, akkor fogok majd meghalni, amikor már eleget éltem, és talán meg is untam egy kicsit ezt az életet, és amikor már jobban fog esni, hogy meghalok, mint az, hogy élek.

Szerintem hozzátartozik a gyerekek boldogulásához, hogy tisztában legyenek azzal: az életben vannak betegségek, veszélyek, és halál is. Szükséges ez azért, hogy maguk is vigyázzanak az életükre, nem csak azzal, hogy egészséges életmódot folytatnak – nem teszik ki magukat felesleges veszélynek: körülnéznek, amikor átmennek az utcán, nem szállnak be idegen autóba stb. –, hanem azzal is, hogy értelmét keresik mindennek, amit csinálnak, igyekeznek fejlődni és kihasználni minden lehetőséget, ami ebben a világban van, és mindezt nem halálfélelemből, hanem életigenlésből teszik.

Mindezt azonban csak tőlünk, szülőktől tudják megtanulni. Ezért van nagy jelentősége annak, amikor a gyerekek érdeklődni kezdenek a saját elmúlásuk iránt. Ezért nem szabad eltagadni előlük az igazságot, mert ezzel a lehetőséget vesszük el tőlük, hogy használhassák magukat, hogy értékelhessék azt az adományt, amit egészségnek és életnek neveznek.

Az ilyen beszélgetéseknek nagy adománya, hogy lehetőségünk van rá, hogy igazán közel kerüljünk a gyerekeinkhez és az élet egyik talán legfontosabb értelméhez: hogy segítsük egymást végig az úton, kinek-kinek meddig tart, segítsük egymást ezen az utazáson, amit életnek neveznek. Ne gátoljuk egymást felesleges félelemmel, szorongással. Élvezzük az életben azt, amit lehet, örüljünk mindennek, ami örömteli, de fogadjuk el a bánatot és a gyászt is, hiszen ez is része az életünknek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.