Gyász

Gyász

A mi családunk nagyon hamar közelről megismerkedett a halál visszavonhatatlanságával.
Gyerekkoromban a családi történetek egyik meghatározó témája volt dédszüleim és felmenőim
tragikus halála a második világháborúban.

Talán ezért, talán, mert én általában is nagy érzelmi átéléssel szoktam szembesülni az élet igazságtalanságaival, a halál ténye is villámcsapásként ért engem.
Igazságtalannak éreztem akkor, hogy engem senki sem kérdezett meg, hogy akarok – e egyáltalán élni, aztán majd, ki tudja mikor és, hogyan meghalni egyszer.
Igazságtalannak éreztem, és érzem most is, hogy, miért halnak meg ” jók”, gyerekek, fiatalok, miért lesznek betegek, miért bántják az emberek egymást, mikor szerethetnék is!
Aztán, amikor elérkezett az idő, hogy én is anyuka szerettem volna lenni, komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy szüljek – e egyáltalán gyereket erre a sokszor igazságtalan, kiszámíthatatlan világra? Hogy milyen bíró vagyok én, hogy az élettel a halált is kiosszam?!
Aztán meggyőztem magam, arról, hogy ez az élet rendje. Hogy nem én teremtettem az életet, én csak része vagyok a folyamatnak, és én annyira, de annyira szeretnék anyuka lenni. Megígértem a ” Teremtőnek”, hogy én mindent megteszek majd, hogy lehetőségeim szerint segítem majd a gyerekeimet az ” úton” és kértem
” Őt” is, hogy vigyázzon Rájuk.
Aztán belevágtam… Lett 2 gyönyörű, jó lelkű, egészséges gyerekem. Egy fiam és egy lányom. Vigyáztam Rájuk, szerettem őket, de nem tudtam megóvni eddig sem mindentől a gyerekeimet.Aztán az élet úgy hozta, hogy “megkaptam” Fannikát, a kislányomat, akinek 2 éves korában meghalt az anyukája.
A sors úgy hozta, hogy a bajban, amikor válásom miatt egyedül maradtam a gyerekeimmel megismertem a férjemet, és Vele együtt kaptam Őt is, és a nagybetűs Gyászt. A gyászunkat.
Embert próbáló feladat elé állított akkor (is) az élet. Nem akartam Fannika anyja lenni az Anyja helyett, (aki nagyon jó anyukája volt Fannikának, habár kevés időt kaptak a sorstól), de lélekben mégis örökbe fogadtuk egymást mindannyian. Így lettünk egy család később férjemmel közös kislányunkkal Boriskával kiegészülve. Így lett közös a gyászunk. Együtt jártunk, járunk a temetőbe, és nem csak halottak napján!
A nagyobb gyerekeim és Fanni is sokszor aggódva kérdezték tőlem, hogy : ” Mami ugye te sose fogsz meghalni?”.
Mit is mondhattam volna, mint, hogy : persze nem fogok.
– de megígéred?
És mit tehettem mást, hát megígértem.
Azóta tudom, hogy az Anyák sosem halnak meg! Az igazi anyai szeretet beleépül az ” Univerzumba” és tovább segíti a gyereket! Legyen az gyerek vagy már felnőtt gyerek! Tudom és érzem, hogy Fannikára is vigyáz az anyukája, rám is vigyáznak rokonaim, olyanok is, akiket nem is ismerhettem. Hiszem és tudom, hogy még mindig szeretnek a nagypapáim, hogy itt van velem Ubuka a nagymamám is. És hiszem és tudom, hogy akármi is lesz az én szeretetem sem hal meg soha, mindig vigyázni fogja a gyerekeimet!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.