Feltöltődéshez vezető úton…

Úgy döntöttem megosztom veletek saját történetemet. Bízom benne, hogy segítségetekre lesz abban, hogy Ti is elinduljatok a feltöltődéshez vezető úton.
Aki ismer az tudja, hogy 4 gyereket nevelek, szeretek. Éltem nem jól működő házasságban, hoztam kín- keserves döntéseket, neveltem egyedül a gyerekeimet, lettem újra szerelmes, kaptam egy gyereket, és szültem aztán újra. Férjemmel derekasan megdolgoztunk egymásért, a családunkért, mert nem könnyű két történetből egy történetet írni.
Az elmúlt 15 évben több száz családnak igyekeztem segíteni, kapaszkodót adni, makacs hittel, hogy ez az én ” küldetésem”.
Voltak sikereim, kudarcaim, nagy találkozásaim és nagy csalódásaim is.
Kollégáimmal együtt felépítettem 3 Szülők Házát, kidolgoztam több szakmai programot…
Azt hittem, hogy én mindent bírok. Hiába mondta a családom, a barátaim, hogy pihenjek, sportoljak, mindig azt mondtam, hogy majd, ha még azt meg azt megcsináltam, utána majd pihenek. Most nem hagyhatom abba a munkát, most még ezt kell megoldanom a gyerekeknek, stb.
Aztán egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy egyre kevésbé van kedvem a hétköznapokhoz. Egyre kevésbé van kedvem ” megváltani a világot”. Állandó bűntudat gyötört, hogy miért nem foglalkozom többet a gyerekeimmel, miért nem válaszoltam minden e-mailre, kérdésre? Egyre rosszabbul kezdtem el aludni. Aztán elkezdtek rémálmok gyötörni.
Én, akinél kevesebb lelkes embert ismerek, egyre kedvetlenebb lettem. Mosolyogtam persze, de egyre nehezebben ment.
Igyekeztem változtatni az életmódomon:futni kezdtem, biciklizni. De kezdeti lelkesedésem hamar elszállt. És maradt az önostorozás, hogy még erre sem vagyok képes. Elhatároztam, hogy változtatok a táplálkozásomon: nem eszem cukrot és fehér kenyeret. Az eredmény dettó ugyanaz volt. Elmentem szuper vízióra is. Mindenki csak azt mondta, hogy ne csodálkozzak, hogy elfáradtam, mert kb. 4 ember munkáját csinálom egyszerre, és akkor a gyereknevelésről, logisztikáról, háztartásról ne is beszéljünk.
De én csodálkoztam! Mert alattomosan jött a kiégés, egyik napról a másikra fogyott el a lelkierőm. Pedig nem vagyok egyedül. Szerető férj, család, segítőkész gyerekeim, barátaim vannak. Szeretem a munkámat, szeretem a kihívásokat. De eljött egy pont, amikor úgy éreztem magam, mint aki beesett egy kútba, és hiába dobnak le neki kötelet, nincs ereje felmászni rajta. Nehéz volt bevallanom magamnak, hogy kimerültem. Hogy ez az állapot már nem múlik el magától. Hogy valamit tennem kell. Meditálni, relaxálni kezdtem, hagytam időt ” magamnak Magamra”. Sokat beszélgettem a férjemmel, a barátaimmal. Elutaztam kicsit kikapcsolódni, átgondoltam pár dolgot az életemben. Meghoztam pár régóta halogatott nehéz döntést, és még azt is megengedtem magamnak, hogy ne legyek mindig jókedvű. Na persze korántsem volt ilyen egyszerű mindezt átélni… De attól kezdve, hogy elfogadtam, hogy meg kell állni, szembe kell nézni azzal, hogy én is le tudok merülni, elindultam a feltöltődni vágyás útján. Még korántsem töltődött fel minden cellám, de hamarosan itt a nyári szünet, és én alig várom, hogy újra a Balatonon üldögélhessek a “piros padon” és békésen nézhessem a naplementét.
Aztán reményeim szerint feltőltődve térek vissza a hétköznapokba.
______
A vicces az egészben az, hogy visszagondolva az elmúlt évekre, nem sok mindent csinálnék másképp, ha visszamehetnék az időben. Megélni a lent, éppen úgy hozzátartozik az életünkhöz, mint a fent. Csak a fent “áráról” a lentről nem szívesen mesél senki. Különösen a mai korunk ” facebook kultúrájában”, ahol mindenki csak a legjobb képeit tölti fel, és csak a sikereit osztja meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.