Anya szabadságon

Anya szabadságon – Mondani könnyű…

Amikor év elején eldöntöttük a férjemmel, hogy idén kettesben, azaz szép számú gyermekeink nélkül, töltjük a húsvétot, sőt: életünkben először több, mint 2 hétre! otthon hagyjuk a gyerekeinket, még jó ötletnek tűnt ez az egész. Sőt mi több: megváltásnak. Tekintettel arra, hogy már kezdtek az idegeinkre menni a hétköznapok. A megfeszített munka, a 6 órás kelések, a náthafülhasfájások, a nemtudokaludniátjöhetekmamik, az este 8 utáni haza kerülések, a fektetések, az álladó odafigyelés, nevelés, háztartás, kutyamacskagyerek. Szóval úgy egyáltalán.

Aztán, amikor már csak pár nap volt az utazásig, valahogy csak nem akaródzott bepakolni. Amilyen betegséget csak lehetett elkaptam, már- már veszélybe is került az utazásunk. Még a repülő indulásának napján sem hittem el, hogy tényleg, de tuti elindulunk és itthon hagyjuk a gyerekeket. Aztán este végül leadtuk a nagymamánál a skacokat – igaz vagy háromszor mentem vissza, mert mindig valamit elfelejtettünk… Aztán hajnali 3- kor hopp a repülőtéren taráltuk magunkat. Vagyis én főleg csak testben. A lelkem tiszta torokból ordította – ” hogy képzeled te ezt! Itthon hagyod a gyerekeket ?! És miért?! Csak, hogy jól érezd magad?! Meg kikapcsolódhass?! Semmi különösebb indokod nincs is?! Hát milyen dolog ez ?! Milyen anya az ilyen?! – Hű, gondoltam, talán még nem késő visszafordulni. Szabályos pánik tört rám. A férjem meg is állapította, hogy nem nézek valami jól ki. Na, gondoltam – ” hát persze, mindjárt beledöglöm ebbe a ” szabadítsuk ki anyát” akcióba. De aztán meghallottuk, hogy megkezdődött a beszállás. Tehát bevégeztet. Gondoltam. Most már lesz, ami lesz, én megyek. Ágyő anyaság, ágyő gyerekek. Aztán még legalább 2-3 nap kellett, hogy engedjen egy picit a szorító bűntudat, miközben tudtam, hogy nagyon jó helyen hagytam a gyerekeket, és jól érzik magukat. Ráadásul az utazásunk előtt a sok betegeskedés miatt nem is muzsikáltam éppen túl jól az anya szerepben sem.

Aztán jött a húsvét. A családi nyuszis fotók a facebookon. 14 éve minden húsvétom tojásfestéssel, kalácssütéssel, sonka főzéssel telt, és sok- sok nyuszicsokival. Julcsa és Boriska lányom ráadásul pont húsvétkor született, igaz akkor későbbre esett az ünnep. Szóval erősen kongott bennem az üresség. Hiányérzetemet némiképpen csökkentette házigazdáink hat éves cuki kisfia, aki kedvesen néha hozzám bújt. Szerintem érezte a bennem feltoluló anyai érzéseket. Aztán végre elmúlt az ünnep, és én is kezdtem magamra találni. Magamra?

Apropó ki is vagyok én, ha átmenetileg megfosztom magam az anyaságtól, a dolgozó női szereptől. Ki vagyok én? Nő. Feleség. Aha. Hát ez így elég üresen hangzik. Oké. Nézzünk kicsit utána ennek a dolognak,lépjünk hátra pár lépést, mert el lehet ám igen csak veszni az anyaság minden átformáló erejében. Hol vagyok, hát én a saját életemben? És ezzel a kérdéssel kezdetét vette utazásom belső dimenziója. Számos emlék hívódott elő, gyerekkoromból, kamasz koromból, fiatal felnőtt koromból, amikor még nem voltak gyerekeim. Előkerültek az életem során hozott jó és rossz döntéseim. Életem filmje befűződött tehát a belső moziba. Egyre inkább kezdett jól esni, hogy van időm végig gondolni a gondolataimat. Egyre inkább kezdett jól esni, hogy késsel- villával végig ehetem, ülve!, a vacsorát, hogy, ha a házigazda kisfia köhög éjjel nem nekem kell felkelni hozzá. Hogy ki tudom várni a kellő pillanatot, amikor meg tudok valami fontosat beszélni a férjemmel, nem a gyerekekhez kell időzítenem a mondandómat. Hogy akkor kelek és fekszem, amikor én szeretnék, a többiről nem is beszélve…hogy a boltban, nem dinós joghurtot veszem meg, hanem azt, amit én szeretnék. Hogy újra magam vagyok.

Bevezettem a ” gyerekre nem nézek” szabályt, és így valamivel könnyebb nem minden pillanatban a gyerekekre gondolnom. Fiammal élénk viber kapcsolatban vagyok. Ő tudósít az otthoni dolgokról, és tartja bennem a lelket, amikor rám tör a hiányuk. A legutóbb amikor megkérdeztem tőle, hogy mit szeretne ajándékba, csak annyit írt: ” egy kipihent egészséges anyukát”.

Szóval így a végére kezdem azt gondolni, hogy igenis a gyerekek érdeke is, hogy elengedjem néha őket, azért is, hogy legyen erőm újra megfogni!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.