Akikért a harang sem szól

Akikért a harang sem szól
A magzatvesztés feldolgozását, éppen olyan gyászmunka folyamat követi, mint, amikor egy régóta ismert szerettünk hal meg. Azt a gyászmunkát azonban segítí a közös emlékezés, és, az, hogy “én mindent megtettem”, és “nem rajtam múlt” a szerettem halála.
Amikor egy magzat hal meg, az anya egyedül marad a gyászával. Nincsenek közös emlékek, ráadásul, sokszor önvád is gyötri az anyukákat, hogy biztos tettek, vagy gondoltak valami rosszat, ezért halt meg a magzat.
Értéktelennek érzik magukat, sokszor saját kudarcukként élik meg a véletlen tragédiát. Ráadásul a jövőképük is oda veszik, legalábbis egy időre. Ha nem sikerül feldolgozni a veszteséget, annak beláthatatlanok a következményei.
Előfordulhat, hogy a nő annyira szorong, hogy mindez újra megtörténik vele, hogy nem esik újra teherbe, hiába szeretne.
Ha teherbe is esik, nem tud örülni, sem a terhességnek, sem az újszülöttnek, és kialakulhat egy gyerekágyi depresszió.
Nem ritka, hogy egy ilyen eset után, annyira megromlik a szülők viszonya, hogy hamarosan elválnak.
Mindezért égetően fontos a sikertelen terhesek lelki gondozása, és, hogy merjünk erről beszélni, hogy ne maradjunk egyedül a gyásszal!
Nem tudom, hogy tudjátok -e, a sikertelen terhességnél is meg kell szülni a babát, mert a szülés ugyan legtöbbször beindul, de mivel a magzat vagy már méhen belül meghal, vagy az életének megmentése nem cél, ezért nem alkalmaznak császármetszést, tekintettel a további szülésekre. Ugyanis egy császár után, már nagyobb eséllyel lesz a következő is császár, és ezt szeretnék elkerülni. Állítólag ez az orvosi protokoll. Nekem már ez is embertelennek tűnik. Ezekben a pokoli napokban a kismama legtöbbször magányosan szenved. Tele testi és lelki gyötrelemmel. Az orvos néha ránéz a vajúdó nőre, legtöbbször kimért szakmaisággal, megnézi ” jól tart-e” a folyamat. Nem beszélgetnek az anyukával arról, hogy szeretné-e megnézni a kicsit, nem készítik fel a látványra sem, ezért a legtöbben nem is szeretnék megnézni a magzatukat.
Klinikai munkám során módom volt részt venni a veszteség és a feldolgozás teljes folyamatában, és láttam, hogy mennyire rosszul gondolkozunk erről kívülállóként.
Az anyukák, akik szívük alatt hordták és szerették a magzatukat, nem tudnak hirtelen úgy gondolni gyerekükre , mint egy véres húscafatra, akitől a lehető leghamarabb meg kell szabadulni. Ráadásul a 24. héttől már szülésnek számít az az esemény, -ami pár nappal korábban “csak” vetélés – és az újszülöttet el kell temetni. 23 hetesen is van lehetőség a temetésre, de ezt a szülészek nem szokták indítványozni. Legmegalázóbb, amit ilyenkor vigasztalási szándékkal ugyan, de mondanak, hogy ” ugyan, anyuka ne sírjon, lesz majd másik gyereke! “. Általában nem segítik, hogy a szülők megnézhessék a magzatukat, hogy el tudjanak tőle búcsúzni. Egyből átviszik a patológiára, mondván, hogy jobb az anyukának, ha nem látja. Ez a lehető legrosszabb dolog. Az anyuka ugyanis belső képekkel látja a magzatát, és sokkal rosszabb képek lebegnek előtte, mint a valóság.
Klinikai gondozó koromban történt, hogy egy ilyen “sikertelen terhesség” után az anyuka sírva kért, hogy segítsek neki , hogy elbúcsúzhasson a babájától. A baba már a patológián volt ,amikor megtaláltam, éppen a boncolást kezdték volna. A boncmester komplett idiótának nézett, amikor előálltam a kérésemmel, de a boncmesterekre jellemző egyenességgel beleegyezett. Bevallom életem egyik legmegrázóbb és legembertpróbálóbb helyzete volt. A lábam úgy remegett, hogy nem is tudom, hogy mentem el a boncterem ajtajáig, kezemben a kis élettelen magzattal. Nagyon féltem, hogy mi lesz az anyuka reakciója. És, mondhatnám, hogy láss csodát – de azóta tudom, hogy nincs benne semmi csodálatos – az anyuka kezébe vette a csöppséget, a szeme könnybe lábadt és úgy mondta nekem, hogy ” látja milyen szép , az orra tiszta apja…”. Szép temetést rendeztek a babának és Gábornak nevezték el. Azóta két élő gyereke született a párnak, és azóta is hálásan emlékeznek vissza arra, hogy segítettem elbúcsúzni Gáborkától, az ő elsőszülött fiúktól

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.