A magányos gyász

A minap egy fotósorozat járta be a Facebookot. Egy 20 hetes körüli korán született magzat fotója, aki csak pár percet élt. A képet kegyeleti okokból én nem mellékelem, de nagyon fontosnak tartom, hogy a család megdöntött egy újabb tabut, és felvállalta a veszteségét.

A következőkben egy nagyon szomorú, de nagyon fontos témával szeretnék foglalkozni, ami a nők több, mint 20%-ával megtörténik. Sajnos még mindig keveset beszélünk róla. Nem segítjük eléggé a feldolgozást, pedig nagyon fontos lenne, mert feldolgozatlanul az egész család életére nézve komoly negatív következménye lehet.

A téma pedig a sikertelen terhesség. Sikertelen terhességnek számít a vetélés, illetve a 24. hétig történő magzat elvesztése. Anno 7 évig dolgoztam egy Női Klinikán, mint családgondozó. A szakdolgozatomat is a sikertelen terhességek gondozásából írtam. Mondhatom, hogy ez a munka, de én inkább “szolgálat”- nak nevezem, nem csak szakmailag, de a magánéletemben is helyre tette bennem azt az értékrendet, amit addig én az életről gondoltam.
Sajnos akkoriban még nagyon mostohán bántak a sikertelen terhesekkel (szeretném hinni, hogy talán az én munkám hatására is, ez valamit változott mára) . Akkoriban közös szobába fektették őket az abortuszra várókkal, ami elég embertelen dolog. Előfordult, hogy 3 napig vajúdtak a szülőszobában, és hallgatták, hogy mások babái felsírnak, tudva, hogy rájuk nem ez az érzés vár. Nem tudom, hogy tudjátok -e, sikertelen terhességnél is meg kell szülni a babát, mert a szülés ugyan legtöbbször beindul, de mivel a magzat vagy már méhen belül meghal, vagy az életének megmentése nem cél, ezért nem alkalmaznak császármetszést, tekintettel a további szülésekre. Ugyanis egy császár után, már nagyobb eséllyel lesz a következő is császár, és ezt szeretnék elkerülni. Állítólag ez az orvosi protokoll. Nekem már ez is embertelennek tűnik. Ezekben a pokoli napokban a kismama legtöbbször magányosan szenved. Tele testi és lelki gyötrelemmel. Az orvos néha ránéz a vajúdó nőre, legtöbbször kimért szakmaisággal, megnézi “jól tart-e” a folyamat. Nem beszélgetnek az anyukával arról, hogy szeretné-e megnézni a kicsit, nem készítik fel a látványra sem, ezért a legtöbben nem is szeretnék megnézni a magzatukat. Klinikai munkám során módom volt részt venni a veszteség és a feldolgozás teljes folyamatában, és láttam, hogy mennyire rosszul gondolkozunk erről kívülállóként. Az anyukák, akik szívük alatt hordták és szerették a magzatukat, nem tudnak hirtelen úgy gondolni gyerekükre, mint egy véres húscafatra, akitől a lehető leghamarabb meg kell szabadulni. Ráadásul a 24. héttől már szülésnek számít az az esemény, – ami pár nappal korábban “csak” vetélés – és az újszülöttet el kell temetni. 23 hetesen is van lehetőség a temetésre, de ezt a szülészek nem szokták indítványozni. Legmegalázóbb, amit ilyenkor vigasztalási szándékkal ugyan, de mondanak, hogy “ugyan, anyuka ne sírjon, lesz majd másik gyereke!”. Általában nem segítik, hogy a szülők megnézhessék a magzatukat, hogy el tudjanak tőle búcsúzni. Egyből átviszik a patológiára, mondván, hogy jobb az anyukának, ha nem látja. Ez a lehető legrosszabb dolog. Az anyuka ugyanis belső képekkel látja a magzatát, és sokkal rosszabb képek lebegnek előtte, mint a valóság. Klinikai gondozó koromban történt, hogy egy ilyen “sikertelen terhesség” után az anyuka sírva kért, hogy segítsek neki , hogy elbúcsúzhasson a babájától. A baba már a patológián volt, amikor megtaláltam, éppen a boncolást kezdték volna. A boncmester komplett idiótának nézett, amikor előálltam a kérésemmel, de a boncmesterekre jellemző egyenességgel beleegyezett. Bevallom életem egyik legmegrázóbb és legembertpróbálóbb helyzete volt. A lábam úgy remegett, hogy nem is tudom, hogy mentem el a boncterem ajtajáig, kezemben a kis élettelen magzattal. Nagyon féltem, hogy mi lesz az anyuka reakciója. És, mondhatnám, hogy láss csodát – de azóta tudom, hogy nincs benne semmi csodálatos – az anyuka kezébe vette a csöppséget, a szeme könnybe lábadt és úgy mondta nekem, hogy “látja milyen szép, az orra tiszta apja…”. Szép temetést rendeztek a babának és Gábornak nevezték el. Azóta két élő gyereke született a párnak, és azóta is hálásan emlékeznek vissza arra, hogy segítettem elbúcsúzni Gáborkától, az ő elsőszülött fiúktól.

A magzatvesztés feldolgozását, éppen olyan gyászmunka folyamat követi, mint, amikor egy régóta ismert szerettünk hal meg. A gyászmunkát segítí a közös emlékezés, és az, hogy “én mindent megtettem”, és “nem rajtam múlt” a szerettem halála. Amikor egy magzat hal meg, az anya egyedül marad a gyászával. Nincsenek közös emlékek, ráadásul, sokszor önvád is gyötri az anyukákat, hogy biztos tettek vagy gondoltak valami rosszat, ezért halt meg a magzat. Értéktelennek érzik magukat, sokszor saját kudarcukként élik meg a véletlen tragédiát. Ráadásul a jövőképük is odaveszik, legalábbis egy időre. Ha nem sikerül feldolgozni a veszteséget, annak beláthatatlanok a következményei. Előfordulhat, hogy a nő annyira szorong, hogy mindez újra megtörténik vele, hogy nem esik újra teherbe, hiába szeretne. Ha teherbe is esik, nem tud örülni, sem a terhességnek, sem az újszülöttnek, és kialakulhat egy gyerekágyi depresszió. Nem ritka, hogy egy ilyen eset után, annyira megromlik a szülők viszonya, hogy hamarosan elválnak. Mindezért égetően fontos a sikertelen terhesek lelki gondozása, és, hogy merjünk erről beszélni, hogy ne maradjunk egyedül a gyásszal!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.