A lányom lánya – avagy a szülő-nagyszülő viszony

Apukám sokáig a lányom lányaként hívta Julcsát, az elsőszülött lányomat, az ő elsőszülött unokáját.

A lányom lánya… Bevallom először nem esett jól. Miért nem hívja unokájának? Aztán rájöttem. Így könnyebb tartania a 3 lépés távolságot, hogy ne akarjon apja lenni az unokájának. Hiszen ő nem az apja, hanem „csak” a nagypapája Julcsának. Apukám ugyanis egy igazi „Apaoroszlán”. Még most is különleges a kapcsolatunk, pedig már felnőttem, de még mindig azonnal megérzi, ha baj van velem, ha segítségre szorulok. Ha csak rá gondolok, máris megszólal a telefon, legyen is ő a világ másik szegletén.

Nagyszülőnek lenni más minőség. Nagyszerű dolog, de sokaknak nem egyszerű megélni, hogy nem ugyanaz a szerepük, mint apaként és anyaként volt saját gyermekük nevelésében. Aki jól „teljesített” ebben a szerepben, annak az a nehéz, hogy ne szóljon bele mindenbe, ne akarjon mindent előre megmondani. Hagyja a saját gyermekét belenőni a szülői szerepbe. Hagyja őt megérni a felelősségre.

Vannak olyan nagyszülők, akik a „saját idejükben” nem tudták megélni az anyaság, apaság teljes örömét, mert sokat kellett dolgozniuk, nem voltak megérve rá, vagy egyéb szerencsétlen helyzet miatt maradtak kielégületlenek ebben a szerepükben. Ők sokszor új lehetőségként élik meg az unoka születését. Úgy érzik, eljött az ő idejük, most visszakaphatják a sorstól, amit elvett tőlük. Ilyenkor a gyermek valódi szülei sokszor háttérbe szorulnak, mert nem akarnak konfrontálódni saját szüleikkel. Sokszor maguk is elégtételként élik meg, hogy legalább az ő gyermekük megkapja azt, ami nekik is mindig is hiányzott. Csak sajnos ez sokszor csapdahelyzet, mert így újra ők lesznek azok, akik hátrányt szenvednek, illetve velük együtt a gyerekek is. Nem ritka, hogy a nagyszülők a szülő jelenlétében minősítik a nevelési elveket, családi szokásokat. Ez nagyon káros, hiszen aláássa a szülők tekintélyét.

Bármilyen nehéz is, fontos, hogy megértsük: onnantól kezdve, hogy családot alapítunk, gyerekünk születik a szűk családunk, miránk szülőkre és gyerekekre vonatkozik. Ennek a családnak az értékrendje, nevelési irányelvei kell, hogy domináljanak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a nagyi és a nagypapa nem lennének családtagok. Sőt! Igazi kincs a nagyszülő, a dédszülő a háznál! Ők a nagycsalád tagjai. Nem kell az, hogy mindent egyformán csináljunk velük a gyermekek körül. Az sem baj, ha a nagyi egy kicsit kényezteti vagy túlfélti a kicsi unokáját. A gyerekekben kell, hogy tudatosodjon elsősorban, hogy mi az a szülői iránymutatás, ami meghatározza a cselekedetei fő irányait.

Az igazán szerencsés szülő-nagyszülő kapcsolat, amikor mindenki meg tud maradni saját szerepében, egymást segítve, kiegészítve, de sajnos – tapasztalataim szerint – ez elég ritka. Pedig milyen jó lenne egy igazi nagycsalád, amelynek tagjai szeretik egymást annyira, hogy tisztelik egymás határait, és nem szólnak bele a másik dolgába, nem minősítik a másikat.

Nektek milyen a viszonyotok a szüleitekkel?
Mi a titka a jó szülő-nagyszülő viszonynak?
Egyáltalán mit gondoltok erről a témáról?

Comments are closed.