Bölcsi dilemma: beadjam, ne adjam?

„A legtöbb bölcsődében alig van férőhely.” „Egymást ölik az anyukák, hogy bejuttassák gyermekeiket a bölcsődékbe.” – cikkezett a sajtó az elmúlt hetekben zajló bölcsődei beiratkozások kapcsán.
Nekem abban a szerencsében van részem, hogy egyik gyerekemet sem kellett bölcsibe adnom. Az, hogy ez valóban szerencse vagy döntés kérdése mindenestre elgondolkoztató.

Jómagam kisgyermekként kipróbálhattam a napközbeni gyermekellátás összes stációját, voltam bölcsis, ovis is. Anyukám nem jó szívvel emlékszik vissza arra, amikor még járni sem tudó kisgyerekként, egyenöltözékbe bújtatva átadott az üvegfal mögött lévő bölcsis néniknek, majd könnyes szemmel indult a munkába, gyermekorvosként más kisgyerekek egészségéért dolgozni.
Nekem nincsenek ilyen szörnyű élményeim erről az időszakról. Egyetlen emlékem az a bizonyos „boszorkánykrémes”, azaz gulyáskrémes kenyér. Nem tudom emlékeztek-e rá, de akkoriban kis boszorkányok jártak rajta körtáncot. Egészségtelen, hízlaló, de a mai napig is szeretem nagy karéj vajas, fehér kenyérre kenve. Ez az egy emlék is azt mutatja, hogy talán nem kínoztak halálra, pedig én még az „átkosban” jártam bölcsibe.
A bölcsődék ma már jóval modernebb szellemben működnek. Nincs egyenruha, nincs üvegfal, és talán a boszorkányos krémet is felváltotta a májkrém. Nem beszélve a magánbölcsikről, gombamód szaporodó családi napközikről, ahol alap a kis létszám és a gyerekekre való egyéni odafigyelés.

Mindezek ellenére én sohasem szeretem volna bölcsibe adni a gyerekeimet. Egyszerűen azért, mert kiszúrásnak érzem, hogy végigéjszakázom velük az első évet, kialakul köztünk egy meghitt közelség – és amikor a legédesebb korba kerülnek, 1-2 évesen, adjam oda másnak?? Nem beszélve arról, hogy ilyenkor ébredezik a kis elméjük, nyílik meg a világ előttük, mindenre kíváncsiak, iszonyú cukik, és olyan jó érzés tanítani őket, foglalkozni velük…! Lehet, hogy önző megközelítés, de én úgy érzem, ebben a korban a személységük alapjait rakom le velük együtt és ebből semmiképpen nem szeretnék kimaradni.
„Persze könnyű nekem, hiszen köztudottan családi központot vezetek és családi tanácsadóként a magam ura vagyok!”- hallom néhányotok gondolatait.
Ez nem mindig volt így. Pályám alakulása tudatos döntés, női karriertervezés eredménye. Amikor az első kislányomat, Julcsit vártam, még egy klinikán dolgoztam családgondozóként, reggel fél 8-tól este 5-6-ig, gyakran hétvégén is szakmai értekezéseket írtam vagy éppen előadtam. Bálint születése után lettem szupervizor és családi tanácsadó, pontosan azért, mert tudtam, hogy a gyerekek mellől nem fogok tudni napi 8-10 órát dolgozni kötött munkaidőben. A játszóház csak később jött, a felépítésében részt vettek a gyerekeim is. Aktívan segítettek, tanácsokat adtak, és megértették, ha egyszer-egyszer csak fekvésre értünk haza és bent vacsoráztunk a játszóban. Sose rosszabb gyerekkort…

Tisztában vagyok azzal, nem mindenki teheti meg, hogy otthon maradjon 3 évig a gyerekkel, vagy, hogy a gyerekekkel együtt építsen vállalkozást. Tudom, hogy a bölcsi nem ördögtől való intézmény. Mégis az a véleményem, hogy a gyermek tervezésénél érdemes azzal is kalkulálni, hogy az első három év rendkívül fontos időszak a gyerekek életében! Ilyenkor alakulnak ki jellemük alapjai, ilyenkor építenek be viselkedésmintázatokat, fejlődik érzelmi intelligenciájuk. Ezért nagyon fontos, hogy olyan emberek legyenek velük, akik mindezzel tisztában vannak, szeretik és tisztelik a Kicsiket, és segítik őket mindenben. Ha ő egy szuper jó fej bölcsis néni vagy bébisztter, az se baj! De nagyon figyeljünk oda, hogy kire bízzuk a gyerekünket, hiszen ezzel is a jövőjét alapozzuk meg!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.